Rambo

A kutya dermedten figyelte, ahogy a sistergő, tüzes fények egyre közelebbről és közelebbről világítottak, majd pár másodperc múlva hatalmas mennydörgéssel becsapódtak. A dobhártyáját szaggató, rettenetes hangok már elviselhetetlenek voltak. Próbálta minél jobban beásni magát a lövészárok aljába, miközben a felette dúló borzalom nemhogy nem csitult, de tovább erősödött.

Az egyik katona felkiáltott: „Rakéta!” A következő pillanatban mintha kiszivattyúzták volna a kutya körül a levegőt, és megszűnt számára a világ. A kínok tüzében égve csak azt érezte, hogy nincs már ereje, sem akarata. Lábai nem engedelmeskedtek, és reménytelenül hánykolódott az élet és a pusztulás határán. Tompa kábulattal nyúlt el a földön, és mélyen, tudat alatt érzékelte, amikor az egyik katona ölbe kapta, és a bunker belsejébe vitte. Magatehetetlenül tűrte, hogy a katonák orvosa injekciót ad neki, és megbeszélik, hogy azonnal meg kell műteni, vagy elpusztul. A kutya próbálta kinyitni a szemeit, de minden homályos volt körülötte. A gyötrő fájdalom a koponyájában elviselhetetlen volt. A következő pillanatban minden elhomályosult. Elveszítette az eszméletét.

A rakétatámadás véget ért. Mindenhol égett szag, a halál szaga terjengett. A kísérteties némaságban valaki valahol felzokogott. Egyébként csak az „animal rescue” feliratú busz motorjának monoton hangja törte meg a csendet. A harkivi állatvédők ugyanis még a háború elején egy mozgó műtőt rendeztek be a legsürgetőbb esetek ellátására. Ide került a kutya is. A koponyájába fúródott szilánkot kioperálták, és a repesz által letépett fül vérzését elállították. Rambo lassan magához tért. A koponyájába ható lüktető fejfájása újra az átélt borzalmakra emlékeztették. Amikor kinyitotta a szemét, a tárgyak homályos körvonalai kezdték visszanyerni az eredeti formájukat. A kutya meglepődve nézett végig a körülötte álló, ismeretlen embereken. Próbált felemelkedni, hogy megkeresse a katonákat, akikkel az elmúlt hónapokban együtt élt, és akik az utolsó elemózsiájukat is megosztották vele, ám lábai nem engedelmeskedtek az akaratának.

– Szegény kutya még nem tudja, hogy már nem mehet vissza a katonákhoz. Indul az ellentámadás, és ilyen sérülésekkel nem tudják őt visszavenni – tájékoztatták az állatvédők az orvost. – De már intézzük a helyét! Egy kárpátaljai szervezethez kerül, és ők majd találnak neki végleges befogadót! – tették hozzá.

Egy új életkezdete

A háború nemcsak az emberek, hanem az állatok számára is csak szenvedést és tragédiát hozott. Gazdátlan kutyák és macskák ezrei kóboroltak a háború sújtotta területen, így a harkivi állatvédők a kárpátaljaiak segítségét kérték Rambo elhelyezésében. A magyar Német Juhászkutya Fajtamentés Alapítvány már többször járt Ukrajnában menteni a háború négylábú áldozatait. Amikor jött a segítségkérés Kárpátaljáról az életveszélyesen megsérült katonakutyának, egyből igent mondtak, és ismét elindultak Ukrajnába. A határon rossz érzés kerítette hatalmába az állatvédőket. Előttük fiatal férfiak álltak sorba az útlevél-ellenőrzésen. Mentek vissza harcolni a hazájukért. Azóta is sokszor eszükbe jut az állatvédőknek: vajon élnek-e még ezek a srácok? Túlélték-e azt az őrületet, ami a szomszédban zajlik? Rambót, a háború négylábú áldozatát meglátva pedig már nem is akarták visszatartani a könnyeiket… A kutya koponyájának a jobb felén hatalmas vágásnyom éktelenkedett. Minden bizonnyal onnan operálták ki a repeszdarabot. Jobb füle pedig hiányzott. Rambo ennek ellenére heves örömkitöréssel köszöntötte a magyar fajtamentőket. A hátsó két lábára állt, és az első két lábával átölelte a lábukat. Nyöszörögve dörgölőzött hozzájuk, és mindent elkövetett, hogy vigyék magukkal.

– Igen, drágám, jössz velünk! – hangzott a válasz az érzelmi kitörésre, majd Rambo, mint aki érti, hogy mit mondanak neki, boldogan repült be a szállítóboxba. A következő pillanatban azonban fájdalmasan felsírt. Látszott rajta, hogy komoly fájdalmai vannak. Az állatvédők már csak egyet szerettek volna: minél hamarabb visszatérni vele Magyarországra, hogy az állatorvosukkal alaposan át tudják nézetni a kutyát. A határon azonban – mint a háború kitörése óta mindig – több kilométeres kocsisor állt. A kutya eközben egyre rosszabbul érezte magát. Zihálva vette a levegőt, és panaszosan nyöszörgött. A fajtamentőket a magyar határig kísérő Alexa a következő pillanatban kitette az indexet, majd a hosszú kocsisort kikerülve meg sem állt az első katonai sorompóig. A magyarok lélegzet-visszafojtva figyelték, hogy mit csinál. Amikor újra feltűnt az ukrán lány kocsija, a lehúzott ablakból csak ennyit szólt ki:

– Ti is tegyétek ki az indexet, és induljatok el! Meg se álljatok a sorompóig! Ott már várnak rátok, és tovább fognak engedni! – mondta.

A magyarok így tettek. Persze, amikor a sorompónál a géppisztolyos határőrökkel néztek farkasszemet, egy pillanatra elátkozták azt a percet, amikor fajtamentőnek álltak. Azonban Alexa mindent elintézett. A katonák benéztek a boxba, az utastérbe, majd intettek, hogy mehetnek tovább. A sorompó felemelkedett, és a fajtamentők autója hamarosan magyar földön száguldott tovább a súlyosan sebesült katonakutyával.